Fischer Balázs alkotói pályázaton nyert négyszázezer forint támogatást a Nemzeti Kulturális Alap Képzőművészeti Kollégiumától. A támogatás felhasználási lehetőségeiről, és az alkotómunka folyamatáról beszélgettünk vele. Kiállítása november 22-én nyílik meg a Jurányi Galériában.

Mire lehet festőművészként a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatását felhasználni?

Kizárólag eszközökre, az alkotói támogatás alapján vásznat, festéket, és egyéb a munkához, kiállításhoz szükséges dolgokat lehet vásárolni, melyekkel új alkotásokat kell létrehozni. Én minden évben pályázok, és ha nyerek támogatást, az nagyon sokat segít. Amikor bemegy egy festő a művészellátó boltba, például én, akkor kb. úgy viselkedem ott, mint a hölgyek a drogériában, mindent meg akarok venni, de hát mindent nem lehet megvenni, és akkor célszerű átgondolni, hogy mire lesz szükségem az elkövetkezendő munkákhoz, és az alapján bevásárolok. Azt természetesen nem tudja az ember, hogy pontosan mit fog csinálni, de a pályázat azért is hasznos, ha nyer az ember, akkor végig kell, gondolja valóban azt, hogy mit szándékszik legalább alapjaiban csinálni abban az évben. Mennyi ideje lesz rá, mi más tevékenysége van a képzőművészeti tevékenységén kívül, és végig kell gondolnia tartalmilag, hogy mire készül. Amitől persze sok esetben eltér az ember, kicsalinkázik belőle, mert ez nem egy előre pontosan meghatározható folyamat, de sokat segít az anyagi támogatás, mert így legalább azzal nem kell foglalkozni, hogy miből vagy mire születnek a képek. Én általában táblaképeket festek, tehát ott vásznat, festéket, ecsetet és egyéb alapanyagot kell vásárolni.

Forgatható műveket, diptichonokat és triptichonokat, ikonfalakat is készített, amiről úgy fogalmazott, hogy a murália határán mozognak.

A forgatható művek megismerése számomra egy iskola volt. Amikor Váli Dezsőnek valamelyik kurzusán voltam, vagy Nádor Tibor kurzusán vettem részt, akkor többször mondták nekem, hogy fordítsd meg a képet munka közben, mert úgy is jónak kell lennie. Ez az egyik, a másik, hogy ha nem is jó, mert általában nem jó, akkor sokkal közvetlenebbül érzékeled azokat az elemi hibákat a képen, amelyeket aztán könnyebben tudsz korrigálni, hogyha a statikus helyzetébe, az eredeti elképzelés szerint visszateszed az állványra vagy a falra. Azonnal kijönnek a problémák vizuálisan, rögtön. Ez jó esetben teljesen frontális képzőművészet tud lenni ilyen módon.

Ez működik minden témánál? Tájképnél, enteriőrnél, portrénál, vagy csak absztrakt képek esetében?

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy minden kép tájkép valójában, azt ismerjük a leginkább, úgy olvassuk általában a képet mint a tájképet. Hiszen miről van szó? Színekről, formákról, formátumról, méretről, fekvő, állóképről. Nálunk az európai festészeti hagyományban általában a fekvő formátumot használjuk. Távol-Keleten az álló formát használják. De Európa meg Amerika mindent átvesz, most már az álló forma abszolút meghonosodott az európai, amerikai festészetben is, elég, ha Mark Rothko munkáit említem, ez elég nyilvánvaló.

Muráliával közvetlenül nem foglalkozom. Nem csinálok freskókat, falfestményeket. Mindenkinek lehetnek ilyen álmai, hogy egyszer készít muráliát is, de ehhez felkérés kell, és rengeteg pénz. De annyiban foglalkoztat, hogy sok nagyon jó kiállítást láttam mostanában kollegáktól, ahol a térrel is foglalkozik maga a kiállítás. Az a műhely, ahol én dolgozom, az Artus Kortárs Művészeti Stúdió, olyan szerencsés helyzetben van ilyen szempontból, hogy sokféleképpen felhasználható a kiállítási tere, a talajt, a plafont, a falakat is lehet képekkel házasítani. Egy kis galériában, amilyen például a Jurányi Házban van, ahol a következő kiállításom lesz, a tér elég statikus, nem lehet akármit csinálni.

Mióta dolgozik az Artus Stúdióban?

23 éve. Szeretek ott dolgozni, mert nagyon jó műtermem van, nagyon jó a hely összművészeti jellege, sokat dolgozom az Artus Stúdiónak mindenféle szerepben, konkrétan még színházi szerepben is. Stabil háttér ez számomra a 13 ott dolgozó képzőművésszel együtt. Sok előnnyel jár, hogy együtt vagyunk, akik ott dolgoznak, azokat én mind tisztelem alkotóként. Nem mindenki festőművész, szobrászok, designerek, határterületeken dolgozók, grafikával foglalkozók, valamint színházi és táncművészeti műhely egyben.

Miért kezdett diptichonnal foglalkozni?

Mindig érdekelt, de akkor kezdett igazán érdekelni, amikor két képet egymás mellé tettem a műteremben, és a két kép kilépett a saját teréből, mondjuk így, és ettől ez elkezdett foglalkoztatni. Aztán elkezdtem játszani ezzel a lehetőséggel, gondolatban. Távlati célként az fogalmazódott meg bennem, hogy nagy méretben tudjam megcsinálni ezeket a képeket.

Elkezdtem két képet festeni tavaly előtt, párhuzamosan. Ehhez hozzátartozik, hogy én szimultán festek képeket, nem eggyel foglalkozom kizárólag, hanem akár évekig is előveszek egy-egy képet. Amikor nem tudok továbblépni vele, akkor nem gyötröm magam, félreteszem, és jöhet a következő. Mert lehet, hogy jó, csak nem látom akkor.

Ezt a szimultán módszert nem én fedeztem fel, szerintem a legtöbben így csinálják, a tegnapi képet félreteszed, kezdesz egy újat, majd visszatérsz az előző napihoz, és így tovább, amiből lesz egy dominó effektus.

Tavaly Amerikában részt vehettem a Hungary L!ve kulturális fesztiválon vendégként, ahol főleg film, design, színház és zene volt a középpontban. Hazatértem után festettem meg az egyik diptichont, az ottani benyomások alapján jóval merészebben, mint tettem volna előtte.

New Yorkban nem jártam még korábban, de ott konkrétan egyszerűen rosszul lettem fizikailag, a Central Parkban le kellett feküdjek. Az ember ilyenkor azért szivacsként működik, tíz napot voltunk, ami nem olyan kevés. A kötelezőket megnézi az ember ilyenkor, a menekültközpontot, ahova érkeztek a migránsok annak idején, a Szabadságszobrot, az összes múzeumot, ami elképesztő élmény, mennyiségileg és minőségileg is. Négy múzeumben voltam, melyek közül a Withney Museum of American Art például a szállodánk mellett volt, ami ma nemcsak múzeum, hanem kortárs kiállítóhely is. Úgy kell meglátogatni, hogy felmész a tetejére, gyönyörű modern épület, nagyvonalú az egész, és onnan lefele csorogsz. Minden szinten van egy büfé terasszal, hogy tudjál pihenni. A klasszikusok mellet meg tudod nézni a kortársakat is. 

Mindenesetre bennem a diptichon ott született meg. Az a fajta absztrakció, amit ott vizuálisan kaptam, a városkép és a múzeumok révén jelentkezett nálam a diptichonok és triptichonok megfestésében.

Van egy triptichonom, amit megcsináltam, ki is volt állítva, hazahoztam a kiállításról, nézegettem, és egyszerűen átkentem az egészet fehérrel. Az egyensúlyokra, a kép ritmusrendszerére figyel az ember, meg a keretre, ha kell neki. Milyen legyen a keret és a kép viszonya, a keret színe, bonyolódik a helyzet, milyen távolság legyen az egyes képek között, a képek és a keret között, de ez nagyon izgalmas játék.

A már kiállított képpel való foglalkozás a szemlélődést hangsúlyozza, illetve hogy mikor van kész egy kép?

Akkor van kész egy kép, ha megvették. Addig csak ott van a műteremben, és néz téged.

A szénrajzoknál ez másképp van nálam, mert ami ott és akkor megszületik, az kész van. Az egy gyorsabb műfaj nekem. És maga az anyag sem engedi annyira meg ezt. Ha rögzítőanyagot ráfújok, amire szükség van egy szénrajznál, akkor az már köt engem is, mert lehet még rá dolgozni, de ez nem tarthat hónapokig vagy évekig. Az olajkép igen, abba akkor nem nyúlhatok már bele, ha megvették.

Amúgy hagyományosan táblaképeket festek, és papírhordozón követek el szénrajzokat is. Ezekből s szénrajzokból nyílik kiállításom november 22-én a Jurányi Házban. Este hatkor lesz a megnyitó.

Itt mik lesznek kiállítva?

A felkérés arra szólt, hogy rajzok legyenek, mert nem voltak kiállítva a szénrajzaim még szinte sosem. Nagyon sok portrét csináltam az elmúlt három évben. A Jurányiban tanítottam, ahol sokszor portré volt a feladat, és magam is beültem időnként rajzolni. De enteriőrök és tájképek is szerepelni fognak a kiállításon. A képek ritmusát kell megtalálni a kiakasztott művek között. És kirakok forgatható képeket is. Ami persze jelezve nem lesz, de ha jól csinálom, felfedezheti a látogató. A Jurányi Ház kiállítóhelyének van egy sajátos karaktere, amit mindig figyelembe kell venni, valamennyi játékot kell, hogy hagyjon az ember magának, hiszen játékból születik a művészet. Nagyon jó alkalom ez, hogy átnézzem, mondjuk tíz év horizontján, hogy mi történt a szénrajzok tekintetében, hisz a legelemibb iskolám a szénrajz volt. Most, mint a saját magam raktárosa vagy muzeológusa veszem elő a képeket, és nézem őket, válogatok. Ha kell, újrafixálom, ráncba kell szedni az anyagot. Egy napom lesz a kiállítótérben arra, hogy a kiválogatott rajzok közül kiválogassam azokat, amelyek falra kerülnek a kiállításon.  

Nyitó portrékép: Chris Allan Tod

Fotók: Fischer Balázs