Véli ezt Oláh Norbert festőművész, aki a művészeti középiskola után a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán diplomázott, majd hat éven át festette aprólékosan a józsefvárosi tűzfalakat, most pedig a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának segítségével zenészek portréit festi meg.

Miért éppen zenészportrék megfestésével pályázott?

Az ok rendkívül személyes. Rengeteg zenész barátom van, ami miatt nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen a zenészek társasága mindig különleges, velük a legjobb mulatni. Nagy csodálatot kelt bennem az is, ha valaki magas szinten tud bánni egy-egy hangszerrel vagy az énekhangjával. Tudom, ez nem az évszázad felfedezése, hiszen sokan vagyunk ezzel így, és nekem se ez a legprogresszívabb ötletem. Mégis érzem a késztetést, hogy erre a témára némi időt fordítsak.

Miként illeszkedik ez a tematika eddigi munkásságába?

2017 és 2021 között a nyolcadik kerületet festettem, ami egy nagyon intenzív alkotói időszak volt a számomra, sok alkotás készült el, egy ponton mégis úgy éreztem, váltanom kell. Ez a váltás kiterjed a témára is: úgy döntöttem, hogy a portréfestészet lesz az egyik téma, amivel foglalkozom majd a következő időszakban. Korábban is festettem portrékat, a diplomamunkám például egy önarckép-sorozat volt, ami általában a művész szerepével foglalkozik.

Milyen alkotások készültek el eddig az NKA támogatásának köszönhetően?

A pályázatomban azt vállaltam, hogy őszig elkészítem az említett portrésorozatot, de az elkezdett absztrakt festményeimmel is szeretnék eredményeket elérni. Jelenleg rengeteg elkezdett, félkész, majdnem kész ötletem van. Az elmúlt egy év ezeknek a lejegyzetelésével, vázlatolásával, a kísérletezéssel telt: számomra rengeteg munkával, idő- és anyagbefektetéssel jár, mire a munkáimat magabiztosan tudom prezentálni a közönség számára. Egyelőre vázlatok készültek a portrékkal kapcsolatban, amelyek kis rajzokat és nagy festményeket is magukban foglalnak. Ezeket azonban nem szeretném publikálni, mert még magam se tudom, mi lesz a végeredmény. Például elképzelhető, hogy a kompozícióban, amin a legtöbbet gondolkodom, lesz változás. Azt tervezem, hogy a nyár elejéig a vázlatokon dolgozok, megvizsgálom a lehetőségeket, azután pedig egyben megfestem a sorozatot.

A beszámoló alapján a portrék alanyai felől még nem döntött. A választás során mennyire számít a saját ízlése és mennyire a festészeti hagyományok?

Teljesen szubjektív módon választom ki a portrék alanyait, és nagyjából már ki is alakult az a kör, akiket szeretnék megfesteni. Páran tudnak is róla, de majd a megfelelő pillanatban megkérem ezeket a portréalanyokat, hogy üljenek modellt.

Szakmai beszámolójában érdekes dilemmákat vet fel mind az absztrakt festészettel és a kompozíciós elvvel kapcsolatban. Mennyire hallgat saját ösztöneire vagy művészeti hagyományokra a kérdései megválaszolásában?

Nagyon fontos kérdésnek tartom ezt. Ösztön és tudatosság. Gyakran találkozni olyan értelmezéssel, miszerint ez egy skála két iránya, tehát vagy erre, vagy arra megy az ember. Szerintem az, hogy egy festményt vagy egy egész sorozatot végeredményben a festő ösztönei vagy a tudatos döntései határoznak-e meg, nagyon hasonlít ahhoz a kérdéshez, hogy egy ember személyiségét inkább az öröklött tulajdonságai vagy a tanult viselkedési minták határozzák-e meg. Ez nem egy skála két vége, hanem olyan, mint egy terület szélessége és hosszúsága. A két paraméter együtt határozza meg az embert és hasonlóképp a művet is. A késztetéseim, a vágyaim, a szorongásaim, a félelmeim mind mélyen meghatározzák, hogy melyik irányba fordulok. Hallgatok az ösztöneimre, de nem szeretnék vakon járni ezen az úton. Szeretnék változatos, de következetes életművet építeni. Szeretem, ha a dolgoknak van rendszere és az a legszerencsésebb, ha egy művész minél inkább tisztában van azzal a témával, amivel foglalkozik. Persze van, hogy előre látszik, hogyan következnek egymásból a lépések, de van, hogy a festő is utólag tárja fel az összefüggéseket saját munkái között. Mindig tervezek, de nem határozok el előre mindent, megtartom a lehetőségét annak, hogy meglepjen a festék és mindig megvan arra az esély, hogy a végén teljesen más születik a kezdeti elképzelésekhez képest. Ez teljesen rendben van, mert tudom, akkor ezt az utat kellett bejárni a végeredményhez.

Miért tartja jelentősnek a színvázlatait, azok milyen célt szolgálnak?

Egy olyan festészeti társaságban szocializálódtam – gondolok itt elsősorban Radák Eszter osztályára a Magyar Képzőművészeti Egyetemen –, ahol mindig is az egyik legfontosabb kérdés a színtan volt. Nem azért mert kötelező volt, hanem mert nagyon izgalmas. Ha nagyon akarjuk, le tudjuk redukálni a festészetet, mint technikát néhány alapvető paraméterre, mint az anyagminőség, az ecsetkezelés, a kompozíció, a méret, a fény és a szín. Természetesen ezeken felül ott van még a narratíva, a koncepció, a hagyományok, vagy épp ezek felrúgása, megtagadása. A színnek vannak fizikai és metafizikai megközelítései, mindig is az egyik alapvető kérdése lesz bármilyen ábrázolásnak.

Folytatja-e a beszámoló elkészítése óta az absztrakt festményekkel való kísérletezést?

Az egyetemi évek alatt is volt már egy absztrakt időszakom, és őszintén szólva időről időre elirigylem az absztrakt festőktől azt a játékos, kreatív szabadságot, ami jellemzi a munkáikat. Most rengeteg fiatal tehetséges művész van a pályán, köztük pedig sokan absztraktokkal foglalkoznak. Ez is nagyon inspiráló. A színvázlatokból aztán mostanra egy egész sorozat lett, amit szeretnék még sokáig folytatni. Ez is egy nagyobb koncepcióba illeszkedik majd, és remélem, lesz lehetőségem ezt is bemutatni a közeli jövőben. Tehát most minimum két dologgal foglalkozom párhuzamosan. Kicsit olyan érzés ez, mintha két különböző festő lennék most.

Mit gondol, mennyire nehéz ezen a művészeti területen roma művészként érvényesülni?

Nagyon nehéz. Legutóbb a cigány művész szorongása című szövegemben és köztéri installációban fogalmaztam meg ezt. Persze a művészeti közeg általában liberálisabb, mint egyébként a társadalom, de azért nem kell mindenkitől hasra esni.
De nem szeretem sem a sikereimet, sem a kudarcaimat ezzel magyarázni. Biztosan létezik sok ilyen helyzet, de nem akarom azt mondani, hogy „azért, mert cigány vagyok”. Ha vannak ilyen sérelmeim, azokat igyekszem feldolgozni. Akkor teszem a legjobbat magammal, ha a sikereimet vagy a kudarcaimat az elvégzett munkával hozom összefüggésbe. Az rejt magában fejlődési lehetőséget. Az viszont tény, hogy az elemi, vad rasszizmuson túl, ami könnyen detektálható, rengeteg kisebb-nagyobb, nehezen megnevezhető, rejtett vagy elfogadott megkülönböztetés van jelen a társadalomban, így a művészeti életben is. Ezeket megnevezni is nehéz, nemhogy kezelni. De szerencsére erre is jó a művészet, lehet ezzel is foglalkozni. Rengeteg tehetséges romát ismerek, akik a művészet különböző területein dolgoznak és mind be tudnak számolni ezekről az érzéseikről. Van, akinek a művészeti programja fókuszában is ez áll. Kérdés, hogy a közönség legyint, vagy odafigyel és komolyan veszi-e. Amikor ezt a kérdést megkapjuk, szeretnék sokan azt a választ hallani, hogy persze, tök szuper minden. Vannak még apróbb bajok, de hát mennyivel jobb most minden, mint régen, fejlődik a társadalom. Mi sajnos azt szoktuk mondani, hogy hát van még hova. De persze örülünk a biztató jeleknek. Csináljuk együtt, hajrá! Mi benne vagyunk. A kultúra pedig begyógyítja. Talán egy-két sebtapaszt nekem is sikerül majd leragasztani.

Melyek azok a legfőbb költségek, amelyekre költi az összeget?

A festék nagyon drága, de most az inflációnak köszönhetően még inkább az.

És szeretek a legjobb festékekkel dolgozni.

Lesz-e folytatása a projektnek?

Mindenképpen. Nem csak zenészeket akarok festeni. Meg akarom festeni a kortársaimat, a legkedvesebb művészkollégáimat. De ez attól is függ, hogy milyen ütemben halad ez a mostani munkafolyamat.