Pataki Andrással, aki a Szegedi Kortárs Balett igazgatója, és a Nemzeti Kulturális Alap Imre Zoltán Program Ideiglenes Kollégiumának vezetője beszélgettünk az ideiglenes kollégium elmúlt éveiről, tapasztalatairól, és arról, hogy miért tölt be fontos szerepet a magyar hivatásos táncművészet fiatal alkotói, koreográfusai, és előadóművészei számára indított táncművészeti program támogatása.

Miért Imre Zoltán neve fémjelzi az ideiglenes kollégiumot?

Van valami evidencia a dolog mögött… 2017-ben a győri táncfesztivál NKA-s napján merült az ötlet a Bizottság képviselői részéről, hogy a Halmos Béla és a Hangfoglaló Programhoz, amit leánykori nevén Cseh Tamás Programnak hívtak, hasonló módon a fiatal alkotói generációnak gyakorlati alkotó lehetőséget biztosító, helyzetbe hozó, a táncművészet területén működő ideiglenes kollégium alakuljon meg. Amikor megszólították a szakmát, rögtön Imre Zoli neve jutott eszünkbe, hiszen Imre Zoltán, egy sajnos nagyon korán elhunyt, ugyanakkor fantasztikusan nagyot alkotó koreográfusa volt a táncszakmának, aki karrierjének nagy részét külföldön futotta be, de hazatérve a szegedi balett megalapításánál az első pillanattól kezdve szerepet kapott mint művészeti tanácsadó, művészeti vezető, majd később igazgató. Az ő szakmai krédója volt a nyitottság a fiatal generáció helyzetbe hozása felé. Ebben az időszakban indult el pályáján Bozsik Yvett, ma már Kossuth-díjas alkotó, Juronics Tamás, aki később művészeti vezetője lett a szegedi balettnek, majd a szegedi kortárs balettnek, szintén Kossuth-díjas. Hogy ők annak idején esélyt kaptak, az Imre Zoltán nevéhez fűződött. Nagyon nyitott és példamutató alkotó volt, és lehetőséget biztosított az utána jövő generációnak a bemutatkozásra. Miután a programnak is ez volt a fő fókusza, ezért szinte evidens módon Imre Zoltán neve jutott eszünkbe, hogy róla nevezzük el a programot.

Ki az a szakember, akitől a legtöbbet tanulta pályafutása során?

Szerencsés voltam, mert amikor néptáncosként elkezdtem az iskolát, akkor az évfolyamvezetőm Tímár Sándor volt, négy éven keresztül első kézből tőle tanultam a szakmát. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, egyenes út vezetett a Honvéd Együttesbe, ahol Novák Ferenc volt abban az időben művészeti vezető, az ő világa határozta meg az együttes repertoárját. Három éven keresztül voltam tagja a Honvéd Együttesnek, majd onnan egyenes út vezetett a Győri Baletthez, hiszen ebben az időszakban együttműködött a két társulat, három közös produkciót is létrehoztunk, A szarvassá változott fiúkat, a Jézus az ember fiát és az Izzó planétákat.

Olyan időszak volt ez a nyolcvanas évek elején, közepén, amikor ez a két együttes karöltve szülte meg ezeket a nagy produkciókat. Én még honvéd együttesi tagként kerültem kapcsolatba a győriekkel, Markó Ivánnal, aki később a Győri Balettbe hívott. Ott is eltöltöttem két esztendőt, majd itt voltam a szegedi balett megalakulásakor 1987-ben a bemutatón, és nem sokkal a bemutató után át is szerződtem Győrből Szegedre. Most már 35 éve Szegeden vagyok, korábban vezető táncosként, majd amióta abbahagytam a szakmát, igazgatóként működöm a mai napig. Mindenkitől tanultam nagyon sokat, de mindenkitől mást tanultam, és olyan nevekkel sikerült kapcsolatba kerülnöm aktív pályafutásom során, akik meghatározói voltak a magyar táncéletnek. Úgy tekintünk rájuk, mint tánctörténeti figurákra. Nem beszélve Imre Zoltánról, aki 1987-től 93-ig a mesterem volt, akitől a kortárs tánc alaptechnikáját tudtuk elsajátítani.

Mitől kortárs a kortárs tánc? Van-e pontos definíció erre?

Ez egy örök kérdés. Szokták a klasszikus balettes kollégák mondani, hogy mi is ma élünk, mi is kortársak vagyunk. Technikai szempontból talán annyiban lehet megkülönböztetni, hogy a kortárs tánc nem a klasszikus balett táncnyelvét használja, hanem azokat a huszadik század második felében kifejlődött tánctechnikai stílusokat, amelyek a mai napra már persze szintén klasszicizálódtak. A Graham-technika, a Limon-technika, a Cunningham-technika, mind olyan táncnyelv, ami valahol a klasszikus balettből épült, oda gyökerezik vissza, de teljesen más a lényege. És természetesen nemcsak a táncnyelv, hanem a témaválasztás, a mondanivaló is különbözik, amely inkább napjainkhoz szól.

Milyen tapasztalatokat szereztek a fiatal generáció pályázóival kapcsolatban az Imre Zoltán Ideiglenes Kollégiumban?

Vízióink voltak, de nem láttuk át teljességben a területet, hiszen pont ez volt magának a programnak a lényege, és talán az egyik fő mottója is, láthatóvá tenni egy generációt. Azokat a táncművészettel kapcsolatba kerülő fiatal alkotókat, akartuk megszólítani, akik nem igazán jutottak lehetőséghez. Töredékes információink voltak, de mégis ugrás volt a sötétbe, hogy a professzionális és a független területen kik működnek.

Annak idején a Táncművészet Kollégiuma volt az egyetlen lehetőség a Nemzeti Kulturális Alapon belül, ahol leginkább a befutott alkotók jutottak lehetőséghez.  Pont azért hoztuk létre a programot, hogy ne velük kelljen versenyezni egy pályázati rendszerben azoknak a fiataloknak, akiknek nem volt még semmiféle referenciájuk. A kockázat nagy volt.  A program első periódusában alakult ki az a fajta közösség, az Imre Zoltán Program közössége, akik megerősödve most már fókuszban vannak. A támogatás adott egy lehetőséget nekik, hogy minden a pályázathoz kapcsolódó tevékenységet maguknak kelljen csinálniuk. Maguknak kellett menedzselni, maguknak kellett eladni, maguknak kellett utánajárni, hogy tudják forgalmazni. Ahhoz segítjük hozzá őket, hogy tudatos alkotókká váljanak, és saját maguk tudják menedzselni a produkciójukat, tudásukat.

Tudják-e utánkövetni a megvalósult pályázatokat, illetve a minőségüket értékelni?

Nem csak mestermunkák születtek, de a program ki is rostálja azokat, akik nem tudják hozni a színvonalat. Sokan vannak, akik befutottak, egymást is megismerték, közös produkciókban is részt vesznek, egy közösség alakult ki, akikkel mi i s tartjuk a kapcsolatot, követjük őket, nézzük a bemutatóikat, úgy gondolom, nagyon sokan tudtak elindulni ezzel a programmal. Komoly archívumot is sikerült létre hoznunk az előadásokról felvételeket fotókat készítettünk.   

Mely színházak partnerszínházak? Úgy terveztük a programot, hogy a bemutatóval ne a végére érjünk a programnak. Egy hálózatot hoztunk létre, amiket IZP-pontoknak hívunk. Olyan színházakat kerestünk meg első körben, ahol a tánc nem volt idegen a közönségnek. Gondolok itt Pécsre, Győrre, Szegedre, Miskolcra, a határon túl Nagyváradra, de más színházak is szerepeltek időről-időre a hálózatban, ahol körbe utaztattuk az előadásokat, eljuttattuk a közönséghez a kuratórium és az adott színházak vezetésével kiválasztott produkciókat, ami már egy kicsit piaci hangulatot teremtett, megmutatta a pályázóknak, hogy gyakorlatilag hogyan működik a kulturális piac. Úgy érzem, és a tapasztalatok is azt jelzik, hogy nagy szükség van erre a programra.     

Nyitóképen –  Fotó: Zellei Boglárka, Szőllősi Krisztina A falka c. előadása