Tenk László Hullámverés hordaléka című tárlata a Csongrádi Művelődési Központ és Városi Galéria tereiben.

Tenk László élete élményeinek hullámzása hordalékként rakódik a vásznakra. A 81 éves festőművész az elmúlt hatvan év munkáiból válogatta össze e Rezonanciák II. kiállítás képanyagát, s a kiállítótér adottságait kihasználva három egységre tagolta a képeket, ezzel is kapcsolatot teremtve az egy téren belül látható alkotások között. A Csongrádi Művelődési Központ és Városi Galéria Rezonanciák című három részes kiállítássorozatát a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósítják meg. A kiállításról Tenk László festőművésszel beszélgettünk

Hullámverés hordaléka a kiállítás címe, miért ezt a címet választotta?

A kiállítássorozatnak van címe, ez esetben Rezonanciák II. De aztán kérték, hogy adjak a kiállításnak még egy címet, valami eligazítót. Abból indultam ki, hogy élményfestő vagyok. Az élmények nagyon sokfélék, felemelő, andalító, megrázó, tragikus, homályos, titokzatos és sokféle. Ezekkel éltem együtt egészen fiatal koromtól, élményekre bíztam a festészetem kialakulását. Azt gondoltam, ha intenzív élmény van, akkor már lendületet kap a munkám. Ez az élményközpontúság segített abban, hogy a képeim kifejezők legyenek, viszont a tartósságuk idővel már az életfelfogásomat és világlátásomat is meghatározta. Ma már nem is különösen az élmények, hanem inkább az élményeknek a lerakódása, letisztulása, összefoglalódása a meghatározó az újabb képek születésénél. Én ezt úgy veszem, hogy az életem lenyomata, a rajtam átment élményeknek, ezeknek az összessége a világszemléletem, amely előhívja a képeket. Ezért gondoltam ezt a képzavart: „Hullámverés hordaléka”. Hullámverés, mert nem lehet azt mondani, hogy az életem egysíkú lett volna, különösen ez az utolsó hatvan év, hát volt hideg-meleg bőven. Egyértelmű szándékom a legfiatalabb koromtól kezdve, hogy a kifejezést tartottam a festészet fő értékének. A nagy elődeink közül is azok voltak a példaképeim, akik hihetetlen erővel tudták kifejezni magukat. Az úgynevezett esztétikai és stílusközpontú előadások engem nem vonzottak.

Miért osztotta három részre a kiállítást?

Nem túl nagy hely ez a kiállítótér, de három teremből áll. Az első teremben vannak az úgynevezett „szép képek”, alkonyok, hajnalok, és csodálatos színhatások, ezekben a „dráma”csak itt-ott fűszerezi a kifejezést. 

A küzdelemnek, az ellentmondásos életakarásnak a fák voltak a legjobb kifejezési formái számomra. Ezekből egy olyan csapatot raktam a második terembe, melyek között a nyolcvanas évektől az idei évig bezárulva készültek fákat ábrázoló képek. Azt gondolom, hiába fákról van szó, ezek antropomorf fák. Emberi tartalmakat fejezek ki velük.

Az utolsó teremben pedig közvetlenül az emberábrázoláshoz nyúltam. Már a covidnak az emberekre gyakorolt hatása, aztán a háború kitörése a szomszédunkban, annyira megviselték az idegeimet, hogy muszáj volt beleélnem magam, belehelyezkednem… hogy lehet ezt túlélni? Arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen az emberi szenvedés, az emberi felülemelkedés, ezek is mind szép dolgok a maguk módján, csak másképp szépek, mint a gyönyörű alkonyat. Ez egy megrázóbb szépség. Én ugyanakkor mindegyiket szeretem, az a gyanúm, hogy azért tudtam túlélni életem megpróbáltatásait, mert ellensúlyozzák egymást a szép és megrázó tartalmak, amiket ki is festek magamból.

Miért a Platános ősz című kép a kiállítás fő képe?

Ez a múzeum választása, ebből készítették az óriásplakátot, ebből lett a meghívó. Mondtam, kedvetekre válasszatok, a rendezésbe is csak minimálisan szóltam bele. A platános kép az első terem hangulatához illik, ugyanakkor átvezetett a többibe, azzal, hogy a kusza fáknak a sűrűjében egy önarcképszerű figura van, és a fények vészjóslóak. Kicsit napnyugta is, de egy kicsit fenyegető fények, amik körülveszik az alakot. Volt nekem ezzel a platánossal egy hosszú történetem, mert Sulyok Gabival csináltunk egy hosszú filmet a covid alatt rólam.  Azzal, hogy nincs megbízás, nincs kijárás, csináljunk akkor rólam egy filmet. És ha a munkáról készíted a filmet, mondtam Gabinak, akkor egy olyan képet fogok festeni, amit én előre eltervezek, és annak a felvételével kezdheted a munkát, s közben egy komolyabb film dramaturgiáját is elkészítheted.

A fákkal, a fényekkel mindig jóban voltam, vissza-visszatérően foglalkoztam velük, facsoportok, fények visszatértek a témáim közé időről-időre. Ebből egy olyan sorozat állt össze, amely képviseli a változásomat, az alakulásomat. Azt gondoltam, hogy egy nagy képet fogok festeni, ahol egy platános erdőben, a sűrűben, a bozót között megy ez az eltökélt fószer. Elkezdtem egy óriási képet festeni, óriási, hát az én viszonyaim között, olyan 150×100-as. Egyre jobb lett, míg oda jutottam egy pár hónap alatt, hogy az önarcképszerű figura… ez sok, ettől nem tud igazán kibontakozni a kép. És ezt az alakot, levakartam, és így már jó kép lett belőle. Abban az időben a legjobb képemnek számított.

Viszont a következő évben előkerült a vázlata, amelyiken ott volt rajta még ez a figura, és a kis méretű vázlatnál egyáltalán nem volt terhemre. És befejeztem azt a képet is. Aztán az lett a következménye, hogy megállapítottam, hogy minden jó kép valamiképpen önarckép. Nem az a fontos, rajta vagyok-e vagy sem? Hanem, kifejez-e engem? És, ha kifejez, akkor önarckép.

Sulyok Gabriella filmje, Az önarckép Tenk Lászlóval végig követte a Platános ősz című kép keletkezését:

A Csongrádi Művelődési Központ és Városi Galéria Rezonanciák című kiállítássorozatát a Nemzeti Kulturális Alap támogatja. A Csongrádi Galéria tereiben június 8-ig látogatható a Rezonanciák II. című kiállítás, melynek keretén belül Tenk László Hullámverés hordaléka című tárlata tekinthető meg.