A Németh Zsombor hegedűművész–zenetörténész által vezetett, korhű hangszereken játszó Simplicissimus Ensemble története 2012-ig nyúlik vissza. A jubileumi évadban jelent meg harmadik, Les Burlesques de Telemann című albumuk a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.

Néhány mondatban mutassa be az együttest! Mióta zenélnek ebben a formációban együtt? Milyen céllal alapították az együttest?

A 2010/2011-es tanévben hirdették meg először a „barokk hegedű” tárgyat a budapesti Zeneakadémián – ez volt az első alkalom, hogy a hegedűsök hivatalos keretek között foglalkozhattak 1750 előtti repertoárral, illetve valamennyire megismerkedhettek a korabeli előadói gyakorlattal is. Ez azonban csak egy sima szabadon választható fakultáció volt, amely nem volt vizsgaköteles, nem tartozott hozzá semmilyen év végi „megmérettetés”. Ezt az első évben, 2011 tavaszán még egy tanszaki hangversennyel pótoltuk, 2012-ben azonban már ezt nem sikerült a Zeneakadémia keretei között megvalósítani. Ezért Vizeli Mátéval – aki rajtam kívül még felvette ezt a tárgyat – kézbe vettük a dolgokat és szerveztünk magunknak egy külön hangversenyt az Avilai Szent Teréz-templomba. A koncertre Harmath Dénest hívtuk meg csembalózni, illetve egy azóta külföldön működő társunkat barokk csellón játszani.

A hangverseny igencsak pozitív fogadtatásán felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy tovább folytatjuk. Persze hamar világossá vált, hogy egy fix felállálás ennél a zenei repertoárnál túl sok felesleges megkötéssel jár. Az eredetileg négyfős társaságból így hamarosan egy nagyobb, flexibilisebb kör alakult, amelynek létszáma és hangszerösszeállítása mindig úgy alakult, ahogyan az előadásra kiválasztott zeneművek megkívánták. Azonban mind a mai napig az a jellemző, hogy a Simplicissimus Ensemble kisszámú vonós- és húroshangszeresből áll. Van persze valamennyi fluktuáció – főleg az elmúlt, nehézségekkel teli években –, de ez egyrészt a régizenei szcénában mindig is szokás volt, másrészt pedig a fontosabb pozíciókon a helyzet változatlan: sokat elmond az, hogy az első hangversenyen játszó négy emberből velem együtt három fő a legújabb lemezünkön is közreműködött.

Honnan ered az együttes neve?

A névválasztással együttesünk Daniel Speer 17. századi német író és komponista előtt tiszteleg, aki annak idején a három részre szakadt Magyarország mindegyik részében megfordult, tapasztalatairól pedig egy félig valóságos, félig fiktív regényt írt. Speer írói álnévként H. J. Ch. von Grimmelshausen pikareszk regénye főhősének, a Simplicissimusnak nevét használta. Grimmelshausen műve a harmincéves háborúban játszódik, főhőse barangolásai során ezerféle kalandba keveredik. Ez a „barangolás” és „kalandozás” szintén érvényes ránk, hiszen van, hogy olyan darabokat játszunk, amelyeket más nem, illetve van, hogy az ismert kompozíciókat olyan felfogásban szólaltatjuk meg, amely eltér a fősodortól.

Magukat úgy definiálják, hogy a „A legvidámabb barokk”. Miért?

A 2010-es évek közepén mi a húszas éveinkben jártunk, bennünk volt, ami minden fiatalban, hogy egy kicsit mindent másként szeretnénk csinálni, mint ahogyan az előttünk volt. Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy kezdetektől fogva valamilyen fajta történeti hitelesség igényével áltunk hozzá az általunk játszott 17-18. századi repertoárhoz, de emellett lazítani szerettünk volna a megkövesedett hangversenytermi szokásokon is. Ugyan fölléptünk a legfontosabb koncerthelyszíneken és templomokban is, de nagyon sok olyan helyen játszottunk, ahol – megkockáztatom –, hogy senki nem játszott előttünk nemhogy barokk-, de semmilyen más stílusú komolyzenét. A Szimpla Kertbe mi vittünk be először klasszikus zenét, ugyanígy volt ez például a LUMEN esetében is. (Ma már mindez talán nem tűnik olyan forradalminak, tekintve, hogy – nem azt mondom, hogy a mi példánk után, de valahogy hozzánk hasonlóan a korszellemre ráérezve –, például a Budapesti Fesztiválzenekar is csinál ilyet, de tíz éve ez egy teljesen új dolog volt.) Mindezt fiatalos, vidám lendülettel tettük. Ez alapján aggatta ránk a „legvidámabb barokk” nevet Keszthelyi Imre, a Tilos Rádió műsorvezetője, amely aztán rajtunk is maradt.

Manapság lehet, hogy a „legvidámabb barakkra” utalás már nem annyira szerencsés, de tíz évvel ezelőtt még szimplán csak egy jó geg volt. Viszont a mögötte lévő, az előbbiekben nagyvonalakban felvázolt mögöttes tartalmat továbbra is vállaljuk, ezért nem szeretnénk megválni tőle.

Idén az Óbudai Társaskörben is felléptek, mi volt az apropója ennek a fellépésnek?

2014-től kezdve minden évben tartottunk az Óbudai Társaskörben hangversenyt, még a covidos időkben is. Idén áprilisban azt a programot játszottuk el, ami az új albumunkon hallható, vagyis tulajdonképpen egy elő-lemezbemutató koncertet tartottunk. Szerettük volna, ha addigra megjelenik az új album, de ez részben anyagi okok miatt az év végére húzódott.

December 12-én debütált az említett új albumuk. Mi a különlegessége?

A tartalmi és a fizikai megjelenési formája is különleges az új, Les Burlesques de Telemann című albumunknak.

A tartalmat tekintve Georg Philipp Telemann német zeneszerző két olyan szvitje is szerepel, amelyeket tudomásunk szerint senki nem játszott még fel hanghordozóra – még kalóz YouTube-felvételt sem találtunk belőle. Ennek a két darabnak a felvétele – ez az albumon a 15–28. track – tehát világelső felvétel. A másik tartalmi különlegesség, hogy most egy helyen meghallgatható Telemann-nak az a négy zenekari szvitje, ami a „burlesque” alcímet kapta. Az albumhoz tartozó digitális kísérőszövegben többek között azt is részletesen elmagyarázom, hogy ezek a darabok hogyan kapcsolódnak – vagy hogyan nem kapcsolódnak – össze.

A harmadik tartalmi különlegesség az előadásmód. „Legvidámabb barokk” ide vagy oda, mi a történetileg informált előadásmódot egyáltalán nem vesszük fél vállról: nem állunk meg ott, hogy fogunk néhány korhűnek mondott hangszert, hanem egyéb fontos, de az itthoni régizenejátszásban rendszerint elhanyagolt részletet is figyelembe veszünk – nyilván a körülmények adta lehetőségeken belül. Ezek egyike az, hogy hogy a maga idején ténylegesen hányan játszották ezeket a műveket.  Ezekről megbízható adatok maradtak fenn különböző német hercegségek inventáriumaiban, ahol ezeket a műveket játszották. Ezeket az adatokat több angolszász zenetudományi munka már évtizedekkel ezelőtt igen alaposan feldolgozta. A mai digitális világban ráadásul a művek különböző kéziratos másolatai elég könnyen tanulmányozhatók. Az albumon hallható műveket a szakmai köznyelv zenekari szvitekként definiálja, amelyeket ennek nyomán zenekari formában – értsd: teljes vonóskarral – szoktak előadni az úgynevezett „barokk zenekarok”. Az egykorú források tanulmányozásából azonban kiviláglik az, hogy valójában ezek a darabok nem olyan értelemben zenekari szvitek, mint ahogy ma egy zenekarra gondolunk. Hiszen annak idején az egyes szólamokat legtöbbször csupán egy-egy ember játszotta, vagyis a vonós szólamokat nem kórusszerűen szólaltatták meg. A mai értelemben vett vonóskar német nyelvterületen csak olyan nagy zenei központokban létezett, mint Drezda, Berlin, vagy Bécs; a lemezen szereplő műveket Telemann azonban ezeknél sokkal kisebb hercegi udvaroknak írta, ahol csak néhány zenészből állt az udvari „zenekar”. Ezért mi is a lehető legkisebb felállásban – modern fogalmaink szerint egy vonósnégyessel és egy csembalóval – adjuk elő ezeket a szviteket. Aki meghallgatja a lemezt, talán egyet fog érteni velem, hogy ez a látszólagos önkorlátozás valójában milyen hasznos: olyan színek és hanghatások jönnek elő Telemann ezen darabjaiból, amire még mi sem gondoltunk.

Az album fizikai megjelenésben az a különleges, hogy az anyagot egy bankkártya formátumú pendrive-on jelentettük meg. Az elmúlt években ugyanis az volt a tapasztalatunk, hogy CD-t már nem nagyon hallgatnak az emberek, ugyanis nincs min lejátszani. A feleségem mondta egyszer, hogy az ő autójában sincs már CD-lejátszó, csak USB-csatlakozók; ebből jött az ötlet, hogy az új albumot a digitális terjesztés mellett valamilyen másfajta adathordozóm kellene kihozni. A teljes anyag meghallgatható az ismertebb streaming-platformokon, illetve a BandCamp oldalunkon, ahonnan a pendrive is beszerezhető.

Hogyan értékeli az NKA támogatását az együttes életében?

A csapat szabadúszó zenészekből áll, akiket legnagyobbrészt a 17-18. századi művek kor- és stílushű megszólaltatása, illetve a mai közönséggel való megismertetése motivál. Nem áll mögöttünk közvetlenül a magyar állam, Budapest fővárosa vagy akárcsak valamilyen kulturális intézmény. Magyarországon – ismert történelmi okokból – nagyon szűk az a réteg, aki a kultúrára nagyobb tételben áldozna, a klasszikus műzene pedig igen költségigényes. (Nem véletlen például az, hogy az albumunkon hallható művek német hercegi udvarok számára készültek és ott is szólaltak meg először.)

Mindezek miatt számunkra nélkülözhetetlenek a Nemzeti Kulturális Alap pályázatai. Az elmúlt években szinte kivétel nélkül az NKA támogatásának köszönhetően valósultak meg a hangversenyeink, második és a harmadik nagylemezünk. Mindezekhez mi magunk, közvetlenül nyújthattuk be a pályázatokat. A Nemzeti Kulturális Alapot lehet – és jobbító szándékkal szerintem talán hasznos is – kritizálni, megléte a magyar kulturális élet sokszínűsége szempontjából azonban elengedhetetlen. Azt gondolom, hogy a mi példánk – akárcsak ez a mostani album – is bizonyítja, hogy miért fontosak a rendszeresen kiírt, nem csak egy szűk kör számára elérhető pályázatok. Jó lenne, ha ez a kultúrafinanszírozási forma még sokáig fennmaradna.

Hol, mikor találkozhatunk élőben a Simplicissimus Kamaraegyüttessel? Lesz-e lemezbemutató?

Mint mondtam, a lemezbemutató a mi esetünkben megelőzte a lemez megjelenését. Sajnos anyagi okok – a hirtelen megnövekedett terembérletek – miatt idén ősszel számos koncertünket le kellett mondanunk, olyat is, amelyen az album anyagát adtuk volna elő. Legközelebb február 17-én lehet hallani minket Budapesten az Ötpacsirta szalonban – itt megkíséreljük prezentálni, hogy valójában ki volt az idén 370 éve született és 310 éve meghallt Arcangelo Corelli. Február 24-én Debrecenben, a DE Zeneművészeti Karának hangversenytermében leszünk hallható Kovács Bálint ifjú, többszörös nemzetközi verseny-győztes furulyaművésszel, ahol a már több helyen előadott „L’eco d’Italia” című programunkat játsszuk. Mondanom sem kell, mindezek a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának is köszönhetően valósulnak meg.

Nyitókép: Dinya Dávid; A Les Burlesques de Telemann című albumon közreműködő muzsikusok. Balról jobbra: Jánosházi Péter (cselló), Vizeli Máté (brácsa), Németh Zsombor (hegedű), Hatos Cecília (hegedű), Harmath Dénes (csembaló).